Tudom, hogy már többször ígértem egy beszámolót Várjon Dénesről, a Lofoten Zongorafesztivál és persze a Zeneakadémián novemberben megrendezésre kerülő Kamara.hu fesztivál művészeti vezetőjéről, de én az a típus vagyok, aki a legjobb falatot utoljára tartogatja. Viszont van itt még két ugyancsak nagyon finom falat, amit a Levelek Lofotenből blog végefelé járva érdemes megízlelnünk. Két zongorista, két őrülten virtuóz, mégis érzékeny művész: Roman Rabinovich és Ryoma Takagi játékára gondolok. És sokat gondolok rá.
Július 15-én este tíz órakor csodával határos dolgok történtek Lofoten katedrálisában, a kabelvågi templomban. A koncert első felében Várjon Dénes szólójával felcsendült Mozart K. 415-ös C-dúr zongoraversenye, utána pedig Roman Rabinovich játszott tizenkét etűdöt.
Ahogy mondani szokás, az gombócból is sok. Pláne hogy nem a zeneiskolákból megszokott etűdökről van szó, hanem ún. koncertetűdökről, művészi értékkel felruházott virtuóz alkotásokról. Persze sokkal egyszerűbb és érzékletesebb lett volna, ha csak annyit mondok: Chopin-etűdök szólaltak meg.
Még egyszer hangsúlyozom: tizenkettő! Rabinovich a teljes Op. 10-es sorozatot előadta. Nem gondolom, hogy páratlan dolog egész etűdszériákat koncertműsorra tűzni, mindenesetre az én emlékeimben nemigen él hasonló vállalkozás. Lemezeken hallani egyben ezeket a műveket, de hangversenyen leginkább csak egy-egy szólal meg, az is többnyire ráadásként.
Rabinovich előadásában tehát kicsit új fénybe is kerültek ezek az etűdök, hiszen egyetlen 12 tételes ciklusként vagy műként értelmezhettük, és felfedezhettük az egyes etűdök közti összefüggéseket, dramaturgiai kapcsolatokat vagy kontrasztokat. A különböző technikai nehézségeket középpontba állító darabok izgalmas egymásutánjából kirajzolódtak nyugvópontok és csúcspontok, és kiderült, hogy nem is butaság ilyen dózisban hallgatni ezt a műfajt. Már ha az előadó el bírja játszani, mert hihetetlen erőnlétre van ám ehhez szükség – még ha Rabinovich előadásában egy pillanatra sem érződött az erőlködés legkisebb jele sem.
És amikor nyugvópontokról beszélek, akkor olyan libabőrt kiváltó pillanatokra gondolok, mint a sorozat líraian éneklő harmadik darabja, amelynek közepén azért csak kibújik a vadállat Chopinből.
És akkor most megpróbálom leírni, hogyan játssza Roman Rabinovich ezeket az etűdöket… Amiket Paul Lewis zongorázásáról írtam, azoknak egy részét Rabinovichra is vonatkoztathatjuk. Egy végtelenül szerény, kistestalkatú művész, akiben mégis hatalmas erő, mérhetetlen fegyelem és irigylésre méltó precizitás lakozik. Úgy képzelem, hogy Rabinovich napi szinten, a legalapvetőbb (és mondjuk ki: legunalmasabb) módszerekkel, kifogyhatatlan türelemmel gyakorolja ki ezeket az etűdöket, amíg minden egyes hang úgy nem szólal meg, ahogy ő azt megálmodta. Kristálytisztán hallani a futamok, skálák és akkordmenetek valamennyi hangját. Nem vész el és legfőképp nem megy mellé a tempó következtében egyetlen hang sem. Nincsenek pedállal elködösített részek, nincsenek izzadságszagú frázisok, kényelmesebbre vett tempók, hangzásaránybeli torzulások – Rabinovichnak tényleg a legkisebb nehézséget sem okozzák már ezek a darabok. Elsajátította őket (fejből játszotta az egész sorozatot!), most pedig automata, hibátlanul járó kezekkel, fókuszált szívvel és ésszel bármit megtehet a zongorán, amit csak akar.
Lenyűgöző, ahogy Chopin kottája 100%-ban elénk kerül, és bámulatos, ahogyan Rabinovich megtölti mindezt érzelmekkel. Kimondhatatlanul szeretem azt a letisztultságot, koordinált, átgondolt, mégis szélsőséges és gyakran váratlan zongorázást, amit Rabinovich is képvisel. Azt gondolom, egy Chopin-minőségű zene nem igényel túl sok mindent: ha egy tehetséges zongorista a saját elképzelései mentén lejátssza a kottát, a zene teszi a dolgát. Nincs szükség plusz manírokra, eltúlzott agogikákra vagy látványos kézmozdulatokra. Mondanám, hogy a kevesebb több, de tizenkét etűd lezongorázását semmilyen körülmények között nem lehet kevesebbnek nevezni. Az meg, hogy tizenegy etűdöt követően Rabinovich odarittyentette viharos tempóban a „Forradalmiként” ismert tizenkettediket – nos, azt inkább hallgassuk meg.
Másnap egy órakor ugyancsak volt egy nagyszabású szólózongora-előadás: a 2018-as Grieg Zongoraverseny győztese és közönségdíjasa, Ryoma Takagi Muszorgszkij Egy kiállítás képei című darabját adta elő. Sokunk fülében ott cseng a zenekari változat, így nem lehet egyszerű zongoristaként, egyetlen hangszeren ugyanazt a hatást kiváltani a közönségből, de Henningsvær templomában ez a hatás kiváltásra került.
Ahol kellett, egyszerű volt, ahol kellett, harsány. Takagi a játékos csibéktől a rettentő gnómig, a leghalványabb pianissimóktól A kijevi nagykapu fergeteges fortissimóiig festői ügyességgel használta ki a hangszínek és hangerőbeli fokozatok széles palettáját. A promenádok betöltötték funkciójukat: fellélegzésként, parfümök közti kávészaglásként választották el a nemcsak zeneszerzői, de előadói szempontból is változatosra álmodott képeket. Ha a Samuel Goldenberg és Schmuyle című tétel repetíciói meg is bicsaklottak néha, más kifogásolnivalót nem találtam a produkcióban. Ilyen előadásban szívesen hallgatja meg újra az ember ezt a sokat ismételt zenét is. Hiszen ez is god musikk, amiből lytt til mye!
