Újragondolás, innováció, valódi egymáshoz kapcsolódás. A Vígszínház Junior Prima díjas színművésze izgalmas versprojektet alapított. A VerShaker bátran emel ki a megszépítő messzeségből költeményeket, hogy friss szemléletben, közös gondolkodás mentén újrahangolhassuk őket.
– A pandémia első hullámában, 2020. április 11-én, a költészet napján indítottátok útjára alkotótársaiddal a VerShakert. Összefoglalnád röviden a projekt célját?
– A cél a költészettel szemben érzett ijedt tisztelet oldása, a versek felszabadító erejének bemutatása. A VerShakerben megszólaló versek használati tárgyakká válnak, amelyek az őket használó lelkét nyitják meg. „Verseimből az fog valamit érni, ami oly használható, mint az ekevas” – írta Weöres Sándor. Az ekevas a szántás során a talaj felső rétegét végighasítva egy mély barázdát képez, amin keresztül a víz, a levegő és a tápanyag mélyebb rétegekig hatol, a talaj fellélegzik, vetőmagok befogadására, csíráztatására, növesztésére lesz alkalmas. Ezt a funkciót tölti be a költészet is az emberi elmével kapcsolatban.
A vers barázdát vág az elme felszínén, hogy az fellélegezhessen, és új dolgok befogadására legyen alkalmas, termékennyé váljon.
– Milyen korosztályra épít leginkább a VerShaker?
– Az eredeti célközönség a középiskolás korosztály volt, de inkább egyel idősebb korosztály tudott rákapcsolódni a projektre. 18–25 év között mondanám a követők legnagyobb részét. Persze vendégfüggő is a közönség, más nézőket vonz be Bálint András, mást Ónodi Eszter, és megint mást Wunderlich József vagy Szilágyi Csenge. A vendégek kiválasztásánál tudatos döntés, hogy minél szélesebb spektrumon mozogjunk.
– Hamarosan bemutattok egy zenés epizódot. Mesélnél erről?
– „Versmegzenésítés challenge”, ez egy élő műsor volt nyáron, aminek az online verziója a VerShaker második születésnapján, április 11-én fog megjelenni a YouTube-csatornán is. Tavaly nyár elején szavazást indítottunk, hogy melyik verset zenésítsük meg hárman, Orosz Ákos, Tóth András színészkollégáim és én. Tóth Árpád Körúti hajnal című verse lett a befutó. Egy hónapunk volt, hogy mindenki elkészítse a saját verzióját. A Művészetek Völgyében mutattuk be az elkészült műveket, a közönség előtt lepve meg egymást is. Elég sűrűn zenélünk együtt, jól ismerjük egymás stílusát, de ami ebből kikerekedett, az lenyűgöző! Döbbenetes, hogy mennyire különböző megzenésítések születtek! Megint sikerült bebizonyítani, hogy egy lírai költeménynek temérdek olvasata létezik, és mindegyik helyes: attól függ, hogy ki olvassa.
– Ha most te lennél a VerShaker vendége, melyik verset hoznád, és miért?
– Weiner Sennyey Tibor barátomtól az Istenes verset. Nem ismertem Tibit, egészen addig, amíg az Élet és Irodalomban el nem olvastam ezt a verset. Belém vágott a gondolat: ezzel az emberrel nekem beszélnem kell! Hihetetlen, hogy egy vers mennyit el tud árulni valakiről. Olyan lehetőség, amin keresztül a felszínes köröket átugorva rögtön igazi kapcsolódási pontokra találhat két ember. Tibor Drót című online folyóirata is nagyon közel áll az én törekvéseimhez. Azóta rendszeresen dolgozunk együtt.
Az Istenes vers kényes témát, a hit kérdését boncolja. A vers szerint a hit nagyon intim, személyes ügy, „csak rám és a világmindenségre tartozik.” Mindenkit foglalkoztat ez a kérdés, és vagy szélsőségesen reagál rá – fanatikussá válik vagy elzárkózik tőle –, vagy a felszínesség álcája mögé bújva megpróbálja megúszni, vagy közelít ahhoz az arany középúthoz, amit Tibi megfogalmaz ebben a remekműben. A nagy világvallások hordoznak magukban valami közös igazságot. Egyre több galibát okoz, ha ezt a közös metszetet nem ismerjük fel és tanuljuk meg használni, beépíteni tudományos világunkba.
– „A költészetben való jártasság olyan, mint a védőoltás, immunitást ad” – említetted egy korábbi nyilatkozatban. Hogyan fejtenéd ezt ki bővebben és a jelenlegi covid-korszak kapcsán?
– Maradandónak és kezelendőnek érzem a járvány okozta helyzet lélektani hatását, legfőképpen a középiskolás és egyetemista korosztály szempontjából. Egyik napról a másikra óriási változásokat kellett integrálni az életünkbe, és egy új helyzetre kellett transzformálnunk a jövőről alkotott elképzeléseinket, ez egy stabil világképpel rendelkező felnőtt számára is komoly feladatot jelent. Mindemellett szörnyű tragédiák történtek, személy szerint több számomra fontos embert veszítettem el, és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A szélsőséges lelki helyzetekben a legnagyobb segítséget a másokhoz való igazi kapcsolódás adhatja. Így olyan inputot kapunk, ami segít minket az akadályok leküzdésében.
Az önmagába roskadó lélek egy jó versen keresztül egy másik ember lelkébe lát bele.
Olyan ez, mint egy igazi, mélyre ható beszélgetés, aminek segítségével saját problémája fölé kerekedhet, képes kiszélesíteni a látókörét egy beszűkült helyzetben is.
– Társadalmilag eredményezhet ez a krízishelyzet egy szélesebb körű versolvasói igényt, nagyobb nyitást a líra felé?
– Ezt nem tudom felmérni, a VerShaker sem jelenthet ebben referenciális alapot, hiszen éppen a járványpánikkal egy időben indult el, a nézettségét nem tudom korábbi adatokhoz viszonyítani. De talán nem is lehet a műnemi kategóriákat ilyen szempontból összehasonlítani. Egyszerűen máshogy használjuk őket. A lírán keresztül magát az embert kell megértened, nem csak azt, amit mond. Ilyen szempontból nagyobb befogadói munkát igényel, mint a dráma és az epika. De ezt teljesen átértelmezi az avantgárd és posztmodern művészet, ahol már egy regény vagy színházi előadás esetében sem lehet megúszni befogadóként azt az őszinteséget önmagunkkal szemben, ami a líránál kiindulási pont. De hogy ez a társadalmi igények terén mit jelent, és hogyan változik, azt én nem tudom.
– Nem csupán a VerShaker kapcsán foglalkozol a lírával, mondhatni egyfajta hazai „fáklyavivője” vagy a műfaj újszerű, kreatív értelmezéseinek. Különleges atmoszférájú esteket csinálsz, disszertációt írsz. Mikor jegyezted el tudatosan magad ezzel a misszióval?
– Az egyetemen körvonalazódott bennem határozottan, hogy ez az, amiről a leginkább tudok előadóművészként újat mondani. Az egyetemi képzés második felében megindultak az egyéni szárnypróbálgatások, mindenki kutatta a számára inspiráló, izgalmas kihívásokat. Én egy filozofikus estet csináltam Weöres Sándor műveiből Zsigmond Emőke színész osztálytársammal és Kovács Adrián zeneszerzővel, aki évfolyamtársunk volt. Ott döbbentem rá igazán, hogy a líráról, a versmondásról sajátos módon gondolkodom.
– Mi az újításod lényege az elődeidhez képest?
– Ódry Árpád volt az első jelentős versmondástanár. Előtte Egressy Gábort említhetjük előfutárnak, Petőfi barátját – a Nemzeti dal valódi szavalóját a Nemzeti Múzeum lépcsőjén ’48 március 15-én –, aki a versmondásról is ír színésztankönyvében. Később Ascher Oszkárt kell kiemelnem Ódry tanítványai közül, és Gáti Józsefet, az én tanárom, Hegedűs D. Géza mesterét. És fontos példaképek számomra Jordán Tamás és Bálint András is.
Amit újításnak vélek, és munkáim során kutatok, az irodalomban tetten érhető posztmodern fordulattal vonható párhuzamba. A posztmodern szétszedés mindent a feje tetejére állít, az előadóművészetet is átalakítja. Itt már nem az irodalmi szöveg, hanem az előadó és a közönség közös jelenléte lesz a kiindulási alap. Nem szerepet formálunk, hanem jelenlétet. A versmondás ezen a területen még sokkal inkább gyerekcipőben jár, mint a színház, ezt próbálom feltérképezni. A Bethlen Téri Színházban már régóta játsszuk Igó Évával a Szívlapát – részvételi versszínház című előadásunkat, ami fontos része ennek a kutatásnak.
